1 hónap - 1 tárgy - 1 régész

 
2017. októberében indította az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész című sorozatát a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma.
 
A múzeum régészei végzik az összes régészeti feltárást Budapesten, ezen belül a Vármúzeum munkatársai a középkori kutatásokat. Az ezek során előkerült tárgyi emlékek a Vármúzeumba kerülnek.
 
A sorozat célja, hogy a régészek – az általuk legérdekesebbnek ítélt leleteken keresztül - megismertethessék szakmájuk szépségét és jelentőségét az érdeklődőkkel. Az általuk választott, kiemelt tárgyak mindegyikéhez egy-egy érdekfeszítő történet kapcsolódik, mely a tárgy történetén kívül a régész tárgyhoz fűződő személyes viszonyáról is mesél.
 
Az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész sorozat a műtárgyak mögött az embert is megmutatja, aki nyomoz, kutat, ás, keresi a múlt kapcsolódását a jelenhez, és választásával valami olyat ajánl a látogatóközönség figyelmébe, mely kifejezetten izgalmas, s benne az egyéni történet a tényekkel alátámasztott, történeti tudással ötvöződik.
 
A kiállított tárgyaknak a középkori kert egykori része, a mai Királypince ad helyet hónapról hónapra.
 

 
 
 
2019. júliusban Sudár Balázs történész ismerteti meg az érdeklődőket  a török Budáról származó íjászgyűrűk történetével.
 

Íjászgyűrűk a török Budáról

Az oszmánok a 16‒17. században elfoglalták, és 150 évre megszállták Magyarország középső harmadát. Elsősorban hódítók voltak, várakban éltek, és társadalmuk nagy hányadát katonák alkották. A törökök nomád hagyományai miatt az oszmán hadseregben az íjászat nagy népszerűségnek örvendett, s bár a gyalogságot már a 15. században elkezdték puskákkal felszerelni, a lovasság még a 17. század végén is szívesen harcolt a jól bevált és megbízható íjjal. A Kárpát-medencéből a harci íjászat az oszmánok kiszorulásával tűnt el véglegesen.

A tömeges használat mellett korán megjelentek a különféle íjászpróbák, megmérettetések, és ‒ Japánhoz hasonlóan ‒ kialakult az íjászatnak a sportjellege, illetve spirituális megközelítése is. Budán a közkatonák mindennapi íjászata mellett jelen volt ez az elit szórakozását szolgáló sporttevékenység is: Budán és Pesten három távlövőpálya állt a kihívást kedvelők rendelkezésére. Az egyik budai pasa, Mürtezá (1626‒1630) jeles távlövőnek számított még az isztambuli udvarban is, egyik elődje, Kalajlikoz Ali (1580‒1583, 1586‒1587) pedig a kabak-lövészet ‒ egy speciális lovasíjász-próba ‒ mestere volt.

A sztyeppei népek íjászfelszerelésének van egy darabja, amely Nyugat-Európában jószerivel ismeretlen: az íjászgyűrű. Minthogy a sztyeppei íjászatban egyetlen ujjal, mégpedig a hüvelykujjal feszítik meg az ideget, arra nagyon nagy nyomás nehezedik, ami egyfelől kellemetlen, másfelől rontja a lövés minőségét. Mindezen hátrányok kiküszöbölésére a hüvelykujjra egy speciálisan kialakított gyűrűt húztak, az íj idege erre feküdt fel, oldáskor pedig a gyűrű nyelvén siklott ki. Az előkelők íjászgyűrűiket értékes anyagokból, például elefántcsontból vagy ezüstből, esetleg drágakőberakással készíttették, és díszíttették is. A közemberek egyszerű csont-,  szaru- vagy öntött bronzgyűrűket használtak. Az íjászgyűrű egyúttal szimbólum is volt, a harckészséget jelezte ‒ nem véletlen, hogy az oszmán szultánok portréin is megjelenik.

A kiállított darabok a budai pasák palotájából, a törökök belsőváraként szolgáló középkori királyi palotából és a Rác fürdőből kerültek elő. Kettő közülük díszített, ennek ellenére egyértelműen használatra szánt példányok, a Rác fürdőből előkerült példányon talán még a készítési felirat is rajta van. Ez utóbbi egy hatalmas méretű gyűrű, nagy kezű ember használhatta, a másik kettő jóval kisebb ­– gyerek - vagy kamasz - kezére való.

 

 

 

 

Három íjászgyűrű a török Budáról

a) Bronzból öntött, díszített példány a Rác fürdő mellől

b) Egyszerű, szarvasagancsból faragott darab a budavári palota gyilokjáró udvarának beomlott pincéjéből

c) Csontból faragott, díszített példány a budai pasák palotájából

 

 

II. Mehmed szultán (1451‒1481) portréjának részlete. A szultán jobb kezének hüvelykujján elfordított íjászgyűrű látható

 

Kabak-lövészet egy 15. századi egyiptomi miniatúrán. A kép a cikk elején látható. 

 


 

Mini-interjú a cikk írójával