1 hónap - 1 tárgy - 1 régész

 
2017. októberében indította az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész című sorozatát a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma.
 
A múzeum régészei végzik az összes régészeti feltárást Budapesten, ezen belül a Vármúzeum munkatársai a középkori kutatásokat. Az ezek során előkerült tárgyi emlékek a Vármúzeumba kerülnek.
 
A sorozat célja, hogy a régészek – az általuk legérdekesebbnek ítélt leleteken keresztül - megismertethessék szakmájuk szépségét és jelentőségét az érdeklődőkkel. Az általuk választott, kiemelt tárgyak mindegyikéhez egy-egy érdekfeszítő történet kapcsolódik, mely a tárgy történetén kívül a régész tárgyhoz fűződő személyes viszonyáról is mesél.
 
Az 1 hónap, 1 tárgy, 1 régész sorozat a műtárgyak mögött az embert is megmutatja, aki nyomoz, kutat, ás, keresi a múlt kapcsolódását a jelenhez, és választásával valami olyat ajánl a látogatóközönség figyelmébe, mely kifejezetten izgalmas, s benne az egyéni történet a tényekkel alátámasztott, történeti tudással ötvöződik.
 
A kiállított tárgyaknak a középkori kert egykori része, a mai Királypince ad helyet hónapról hónapra.
 

 
 
 
2019. júliusban Sudár Balázs történész ismerteti meg az érdeklődőket  a török Budáról származó íjászgyűrűk történetével.
 

Íjászgyűrűk a török Budáról

Az oszmánok a 16‒17. században elfoglalták, és 150 évre megszállták Magyarország középső harmadát. Elsősorban hódítók voltak, várakban éltek, és társadalmuk nagy hányadát katonák alkották. A törökök nomád hagyományai miatt az oszmán hadseregben az íjászat nagy népszerűségnek örvendett, s bár a gyalogságot már a 15. században elkezdték puskákkal felszerelni, a lovasság még a 17. század végén is szívesen harcolt a jól bevált és megbízható íjjal. A Kárpát-medencéből a harci íjászat az oszmánok kiszorulásával tűnt el véglegesen.

A tömeges használat mellett korán megjelentek a különféle íjászpróbák, megmérettetések, és ‒ Japánhoz hasonlóan ‒ kialakult az íjászatnak a sportjellege, illetve spirituális megközelítése is. Budán a közkatonák mindennapi íjászata mellett jelen volt ez az elit szórakozását szolgáló sporttevékenység is: Budán és Pesten három távlövőpálya állt a kihívást kedvelők rendelkezésére. Az egyik budai pasa, Mürtezá (1626‒1630) jeles távlövőnek számított még az isztambuli udvarban is, egyik elődje, Kalajlikoz Ali (1580‒1583, 1586‒1587) pedig a kabak-lövészet ‒ egy speciális lovasíjász-próba ‒ mestere volt.

A sztyeppei népek íjászfelszerelésének van egy darabja, amely Nyugat-Európában jószerivel ismeretlen: az íjászgyűrű. Minthogy a sztyeppei íjászatban egyetlen ujjal, mégpedig a hüvelykujjal feszítik meg az ideget, arra nagyon nagy nyomás nehezedik, ami egyfelől kellemetlen, másfelől rontja a lövés minőségét. Mindezen hátrányok kiküszöbölésére a hüvelykujjra egy speciálisan kialakított gyűrűt húztak, az íj idege erre feküdt fel, oldáskor pedig a gyűrű nyelvén siklott ki. Az előkelők íjászgyűrűiket értékes anyagokból, például elefántcsontból vagy ezüstből, esetleg drágakőberakással készíttették, és díszíttették is. A közemberek egyszerű csont-,  szaru- vagy öntött bronzgyűrűket használtak. Az íjászgyűrű egyúttal szimbólum is volt, a harckészséget jelezte ‒ nem véletlen, hogy az oszmán szultánok portréin is megjelenik.

A kiállított darabok a budai pasák palotájából, a törökök belsőváraként szolgáló középkori királyi palotából és a Rác fürdőből kerültek elő. Kettő közülük díszített, ennek ellenére egyértelműen használatra szánt példányok, a Rác fürdőből előkerült példányon talán még a készítési felirat is rajta van. Ez utóbbi egy hatalmas méretű gyűrű, nagy kezű ember használhatta, a másik kettő jóval kisebb ­– gyerek - vagy kamasz - kezére való.

 

 

 

 

Három íjászgyűrű a török Budáról

a) Bronzból öntött, díszített példány a Rác fürdő mellől

b) Egyszerű, szarvasagancsból faragott darab a budavári palota gyilokjáró udvarának beomlott pincéjéből

c) Csontból faragott, díszített példány a budai pasák palotájából

 

 

II. Mehmed szultán (1451‒1481) portréjának részlete. A szultán jobb kezének hüvelykujján elfordított íjászgyűrű látható

 

Kabak-lövészet egy 15. századi egyiptomi miniatúrán. A kép a cikk elején látható. 

 


 

Mini-interjú a cikk írójával

 

Miért lettél történész, gyerekkori álom volt-e, vagy később jött a szándék?

Édesanyám papírrestaurátorként dolgozott, egy időben rengeteg pecsétmásolatot készített, és ezek nekem nagyon tetszettek. Na meg egészen kiskoromtól rengeteget túráztunk, és a gyaloglás legnagyobb jutalmának a várromokat tekintettem: mindig nagyon megihlettek, mindenfélét beléjük láttam. A múlt valahogy mindig az életem része volt, teljesen világos volt, hogy a történettudomány felé fog vinni az utam.

 

Melyik korszakkal foglalkozol és miért?

Egyfelől a hódoltság korával, azon belül is a török világgal. Azt hiszem, egyrészt azért, mert a hódítók megértése nélkül a saját történelmünket sem nagyon érthetjük meg, másrészt a Kelet mindig is nagyon vonzott. Nyilván részben ezért érdekelt mindig a honfoglalás kora is. 

 

Mi az, amit leginkább szeretsz a szakmádban?

A felfedezést. Azt, hogy olyan dolgokat értek meg, amiken mások esetleg nem is gondolkodtak. Illetve a kutatás egy kicsit olyan, mint a puzzle: meg kell találni az összeillő darabokat. Rendet kell rakni. Jó, ha a dolgok a helyükre kerülnek.

 

Mi jelenti számodra a legnagyobb nehézséget ebben a munkában?

Az időhiány. Sokkal több ötletem, tanulmánycsírám van, mint amennyit valaha is ki fogok dolgozni. Nagyon bosszantó. 

 

Mi volt a legnagyobb meglepetés, ami a kutatás során ért?

Több nagy meglepetés is volt. Ezek rendszerint olyasmik, amik végig ott voltak az orrom előtt, egyszerűen csak észre kellett venni őket. Ilyen volt például, amikor rájöttem, hogy ki az a Jakováli Haszan, aki a legépebben fennmaradt magyarországi dzsámit építette. 

 

Miért éppen ezt a tárgyat választottad, mint különös érdeklődésre számot tartható leletet?

Az elmélet és a gyakorlat számomra mindig kéz a kézben jár, és amúgy is szeretek a mindennapok kis dolgaival bíbelődni. Valahogy így sokkal jobban megismerem, megértem a kutatott korszakot. Ilyen dolog az életemben a zene és az íjászat is. 8-10 éve kezdtem hüvelykujjal lőni, és azonnal éreztem, hogy ez az én lövésmódom. Sokáig nem tudtam, hogy vannak gyűrűleletek Magyarországon, s most nagy örömmel szembesültem vele, hogy nem is kevés.